Bemutatkozik Tomes Attila

Áldás, Békesség, kedves Testvérek!

Tomes Attila a nevem, misszionárius vagyok. Négygyermekes család legkisebb gyermekeként láttam meg a napvilágot a nagy Szovjetunió Nevetlenfalu községében 1977 márciusában. Édesanyám és édesapám mindketten dolgos emberek voltak. Két bátyám és egy nővérem van. Szüleim leánygyermeket vártak. Azt gondolták, hogy így lesz párban a család: apa, anya, két fiú, két lány. De Istennek más terve volt. Erzsébet helyet (így hívtak volna, ha lány lettem volna), megszülettem én és az Attila nevet kaptam. 6 éves koromig nagymamám nevelt, aki imádságában mindig úgy imádkozott értem: „Bárcsak egy kis Sámuel lehetne, aki hallgat az Úr tanácsára”. Nagyon sok mindent köszönhetek neki: olyan neveltetést kaptam tőle, amit nem sokan mondhatnak magukénak. A kommunizmus idejében Kárpátalján nem volt szabad a vallásukat gyakorolni az embereknek. Ők mégis – összefogva idősebb nyugdíjas asszonyokkal -, heti rendszerességgel házankét bibliaórát tartottak. Emlékszem a sötétítő függöny be volt húzva, hogy kintről ne lássák, hogy mi folyik a szobában, halkan énekeltek, de annál nagyobb hittel. Ez a hit rám, gyermekre is már nagy hatással volt.

1991-ben 14 éves voltam, amikor a Szovjetunió széthullott. Ez volt az az időszak, amikor sok templomot, amelyet azelőtt sok-sok évvel bezártak, most ismét megnyitottak. Ebben az évben volt lehetőségem részt venni egy keresztyén ifjúsági táborban, Tiszanagyfaluban. ifj. Zimányi József vezetésével. Egy kérdés volt, ami meghatározta az egész hetet: MI AKADÁLYOZ ABBAN, HOGY ISTENNEK SZOLGÁLJ? Péntek este a záró evangelizáción be kellett ismernem, hogy ÉN saját magam vagyok az akadály, az ÉN bűneim nem engedik, hogy közelebb kerüljek Istenhez. Ott azon az estén Krisztushoz fordultam, letettem bűneimet a kezébe és átadtam életem Krisztusnak, hogy többé ne Én legyek, hanem Ő legyen az életem irányítója. Erre a hétre elkísért bennünket a gyülekezetünk gondnoka is. Nagyon sokat köszönhetek neki a további lelki növekedésemben. Megalakult az ifjúsági csoport, konfirmálhattam, s az iskolai tanítás után együtt dolgozhattam vele, mint asztalos segéd. Ő rengeteg keresztyén könyvet szerzett be Magyarországról, amit céltudatosan nekem is továbbadott olvasni. Majdnem minden könyv misszióról, misszionáriusok életéről szólt. Nagyon sokáig forgott bennem a gondolat: Misszionárius szeretnék lenni és Isten igéjét szeretném hirdetni Afrikában.

1993-ban 16 évesen elveszítettem édesapámat, 59 éves volt. Gyorsan fel kellett nőnöm. Férfivá kellett válnom, segítenem édesanyámnak mindenben.

1994-ben nagy meglepetésemre a Kárpátaljai Református Egyház közösen a Hollandiai Református Egyházzal, Misszionárius Képzőt indított Kárpátalján. Mintha az álmom vált volna valóra, én is jelentkeztem. Istennek egy csodálatos kegyelme volt, hogy én is bekerültem ebbe a képzésbe. Nem Afrika volt az úti cél, hanem a volt Szovjetunió, de nem számított, mert misszionárius lehetek.

Itt ismertem meg feleségemet, Líviát, akivel 3 éven keresztül együtt tanultunk. Úgy gondoltam, hogy nem lehet annál nagyobb ajándék, mint az, ha az embernek a felesége is misszionárius. Ugyanabban a hajóban evezünk, egy a célunk, Isten országát hirdetni. Ezért nem is vártam sokat, 1996-ban megkértem a kezét és még ebben az évben, szeptember 14-én összeházasodtunk.

1997-ben a Missziós képezés befejezése után a Munkácsi Református gyülekezetbe helyeztek minket. Itt született meg legidősebb leányunk, Mirjám.  Egy fél éves szolgálat után az Úr a Romák felé fordította a figyelmemet. Így 1998-ban kezdtem el a cigánymissziót. Gyülekezet alakult, templomot építettünk és Isten kegyelméből 2005-ig szolgálhattam közöttük. Közben még két leánygyermekünk született: Debóra és Lea.

2005-től Isten egy új ajtót nyitott szolgálatunkban. A Kárpátaljai Református Egyház által akkor megvásárolt hatalmas épületben, Csonkapapiban létrejött egy Cigánymissziós Tanulmányi Központ. Benne voltam a cigánymisszió vérkeringésében. Az igazi misszió ekkor indult. Kb. 10 év alatt 15 Roma gyülekezet alakult, óvodákat és elemi iskolákat indítottunk több Istennek hű szolgatárssal együtt.

2017-ig feleségemmel együtt szolgáltunk a Központban, ahol nyári táborokat szerveztünk a gyülekeztek és iskolák gyermekei számára, év közben pedig azoknak a munkatársaknak szerveztünk találkozókat, tovább képzéseket, konferenciákat, akik a gyülekezetben vagy iskolában, óvodában dolgoztak. Nagyon jól éreztük magunkat a szolgálatban. és a gyermekeink is segítettek mindenben. Istennek mégis más terve volt az életünkkel. Úgy alakította a dolgokat, hogy most itt Nyírbátorban szeretne bennünket látni feleségemmel és gyermekeinkkel. Semmi mást nem szeretnénk itt sem, mint Kárpátalján: Megmaradni Isten útján és hirdetni az evangéliumot függetlenül attól, hogy kinek milyen a nemzetisége, vagy milyen a bőre színe.

Isten nem személyválogató, ezért mi sem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el mindenkinek a jó hírt: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. János 3,16

Ezzel az örömhírrel kívánok a testvéreknek: áldást, békességet.

Tisztelettel:

Tomes Attila

0 válaszok

Szóljon hozzá Ön is!

Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?
Írjon bátran, és válaszolunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.